Agónia a visszahozhatatlanért

Cinikus sárga lánggal égő szilánkok hasítják ketté a gondolataimat. Azokat, amikre nincs válasz. Azokat, amiket ha ordítok se hall meg senki.
Keserédes magam-választotta magány.
A jövő képlékeny formába öntött hamissága mosolyog rám szüntelen. Csak tudnám, mi tartja még egyben!
Édes álmok, reménytől roskadozó jövőgömbök.
A könyvek bástyaként szolgálnak soha nem létezett valóságomnak, és kívülről égve próbálom táplálni a remélt bölcsességet, amit várok tőlük. Megoldást a gondok végtelen folyamára, ami elnyel és magába olvaszt.
Vesztett játszmák újraélésével tengetem rabságra ítélt bensőmet. Azt, amelyiket alig egy pillanat alatt sikerült szétdúlnom és helyrehozhatatlanul tönkretennem.
Ó, magasságos! Bár kézzelfoghatóvá tudnám gyúrni omladozó álom-váram falait, hogy elbújhassak bennük! Bár oly tiltott tudás lenne kezemben, hogy visszahozzam az elmúltat! Visszahozni azt, akit én löktem el ostobaságom mérhetetlen bizonyításának céljául.
Visszahozni.
Újrateremteni.
Újraélni.
Mindazt, aminek hiánya most végleg felemészteni készül, immár sokadjára.
Ki mondta azt, hogy az emberi lelket csak egyszer lehet romba dönteni?
Ki mondta azt, hogy saját maga nem képes erre minduntalan?

Egyszer élünk- szokás mondani.
Én ezerszer is újjáéledtem, s ezeregyszer haltam meg ismét.
Hol van határ halált hozó élet és élhető halál közt? Melyiket választaná a Mindent Ismerő?

Ó, Mi Ostoba! Hát miként hozzuk vissza boldogságunk?