Várakozás - szögre akasztott érzelmek

Az utóbbi időben (évekről esne szó), mintha egy mélységes mély kút fenekén ülnék, egymagam.
A változatosság kedvéért ismét más személy helyébe képzeltem magam, bár teljesen nem tudtam elszakadni a saját valóságomtól sem - már ha ezt annak lehet nevezni.

 A téma: Illúzió-kergetés, hazugságokba való kényszeres menekülés
Figyelmeztetés: Nem egy pille-könnyű fanfic.

Cím: Bábjáték

Szállj hát, ó, én szeretett madaram, hogy te újra szabad lehess, én pedig halott.

Nézd csak, nyíló virágok az égbolton! Felhúzható méhek röpülnek rájuk – indigó-ködbe burkolózó árnyak tömege dalol. Még soha nem láttam ilyen szépet! Eltűnt a bódító csend, a falak közé zárt üres tér.

Itt vagyunk, és – Nahát! – egy papír-pille száll kalapodra, miközben aranyló napvény szökik tincseidbe, elriasztva az addig derengő félhomályt.

Porrá hullik.

Sose volt, örökké tartó illúzió, mit utolsó mentsvárként emelt fölénk végső pillanataiban mindennapi boldogságunk. Hiába tudjuk, nem valós, mégis elkapjuk, megízleljük s átéljük.
Ez a mi valóságunk, ez az, amit élnünk kell. Ez, amit saját magunk zúztunk, majd kétségbeesetten építettünk (volna) újjá.
Mert ha feladjuk az illúziót – és vele együtt emberi mivoltunk – tudjuk, többé vissza nem kaphatjuk. Így most kapaszkodjunk a kút peremébe, mielőtt még Te le nem löksz végleg.
Részedről valaha is csak a madzagok léteztek, miket most elvágnál, és amiket én ezerszer is újra kötnék csuklóimra. S a csattogó hangot hallva tudom – nincs választásom.
Billogot égettél rám csókjaiddal, amit lemosni nem tudok.
Sorsomat pecsételted meg, ítéletet mondtál felettem.

S én csak várok, és álmodok.

Maradj még, ó, én szeretett madaram, hogy te hazug lehess, én pedig kezedben függő báb.