Enyhén fűszeres Johnlock fic, fluffáradatba mártva

Tényleg nem tudom, hogy mi járhatott a fejemben, mikor ezt megírtam.
Fluff?! Komolyan?!
Saját magamnak egy óriási facepalm, cöh.
Szégyellem is magam, hogy ilyesmire vetemedtem, de ugye az unalom, kimerültség és némi Johnlock fanart csodákra képes.

A lényeg!
Téma: Sherlock és John egy sikátorban. Hideg van. Nagyon.
Figyelmeztetés: slash és fluff - vagy valami hasonló.

- miért vagyok mostanában ennyire romantikus?! -


Mi sül ki ebből....
apró megjegyzés: az inuitok az eszkimókon belül egy nyelvcsoport - és amúgy sem szeretem az eszkimó szót használni.

Cím: Sherlock ex machina                     - ftw, na mindegy

Immár teljes két órája kuporogtak egy sikátorban, a zuhogó esőben, egy szemeteskonténer jótékony takarásában. Sherlock szerint bármelyik pillanatban kijöhet a pasas a közeli bárból, akiről ő szent meggyőződéssel állítja, hogy a legutóbbi Tower Bridge-es ügy megoldókulcsa. John már rég nem érezte a végtagjait, ujjai pedig már teljesen kivörösödtek kesztyű hiányában, mivel Sherlock ismét teljesen váratlanul - épp mikor John holtfáradtan belépett az ajtón a műszak után - ráncigálta magával ide így nem hozott magával se sálat, se kesztyűt, pedig már jócskán December végét taposták. Ahogy ismét kifújt egy dermesztően fehér párafelhőt, megpróbálta a lábait némileg más pozícióba helyezni, de erre a detektív rögtön rászólt (sziszegett):

• Maradj nyugton.

Válaszként csak egy sértődött morgásfélét kapott.

Egy újabb negyed óra elteltével viszont az eső csaknem alábbhagyott. John már éppen felsóhajtott volna a megkönnyebbüléstől, hogy talán mégsem fognak ezután az akció után még két hétig lázcsillapítót szedni. De ahelyett, hogy az végképp elállt volna, az cseppek inkább átformálódtak hóvá, aminek első pár pelyhe John – már amúgy is jéggé fagyott – kézfején landolt.

• Hát ez fantasztikus! - szitkozódott.

Sherlock ekkor végre elfordította tekintetét a bejáratról, és a másik reszkető vállait figyelte, ahogy azokon három újabb apró hópihe jelent meg.

• Nem elég, hogy az éjszaka nagy részét egy sikátorba, szétfagyva töltöm, holnap valószínűleg beteget is jelenthetek a kórházban! - választ erre nem kapott, de igazából nem is várt. Elvégre hogy is érezhetné át egy egyszerű halandó helyzetét a Nagy Sherlock Holmes!
• Tudod, Sherlock, valamiből ki kell fizetnünk a számlákat, ráadásul a tejet sem egy forrásból nyerem, még ha te nem is veszel róla tudomást. És ha én nem keresem meg... - John vállához hirtelen valami puha anyag ért, amit utána még át is tekertek a nyakán – Sherlock kedvenc sálja volt az.
• Ne nyafogj. - fűzte hozzá a másik hidegen.

Johnnak, mintha hirtelen elvágták volna a nyelvét, rögtön elhallgatott. Hirtelen nem is tudta értelmezni a helyzetet. Máskor az ilyen helyzetekben Sherlock egyszerűen csak forgatja a szemeit, vagy letorkolja. Annyira meglepődött a feltételezés abszurditásán, miképp Sherlock lehet, hogy a maga módján törődik vele, hogy csak lesokkolva bámult az idegen holmira.

A sálat átitatta Sherlock és egész London jellegzetes illatának keveréke – mosópor, dohány és benzingőz. Nem épp a legkellemesebb szag, de Johnnak mégis úgy tettszett, mintha a biztonság eme törékeny, mégis kézzelfogható metaforája, a detektív emberségének bizonyítéka ölelné körbe. Két kezével gyerekesen megfogta az anyagot, és érezte, ahogy az átmelegíti reszkető kezeit.

• Így te fogsz megfázni. - közölte révületbe süllyedt arckifejezéssel a doktor.
• Akkor majd te ápolsz... elvégre ez a munkád. - majd megköszörülte a torkát és egy pillanatra - megesküdött volna rá - talán még az ajkát is beharapta.

Bár John nem érhetett fel Sherlockhoz, ezeket az apró jeleket még ő is be tudta azonosítani. Az arca mintha pirosabb színt öltött volna, de ez betudható volt akár a fagynak is. Mindenesetre akkor és ott dr. John Watson úgy döntött, már csak azért is egy picivel közelebb húzódik a másikhoz. Sherlock kissé meglepetten nézett rá.

• Te meg mit csinálsz?
• Csak a hideg miatt. Tudod, az Inuitok is így szokták.
• Ó. Hát persze. - bár ezt John nem láthatta, azért eleresztett egy félmosolyt az átlátszó kifogás hallatán. Bal kezét óvatosan John jobbjára tette.
• Valóban hideg van. Jobb az elővigyázatosság. - mondta, ahogy a doktor egy pillanatra megrezzent az érintéstől.
• Valóban. - mosolygott John és némi habozás után tenyerébe zárta a csontos kézfejet.

Pár másodpercnyi néma csönd után pedig egymásra nevettek - pont úgy, mint mikor a taxiban ülő ártatlan külföldi üldözése után hazaértek, és a futástól kimerülve dőltek a falnak. Gyermeki lázzal, csillogó szemekkel és pirosas arccal.

A hópelyhek lassan hullottak alá a londoni éjszakában, míg Sherlock Holmes és John Watson szórakozottan kuporgott, egymás kezét fogva a sikátor mélyén.