Nem porosodik, csak elfelejtődik

Nos, nemrég rábukkantam néhány (hozzám képest elég sok!) régi írásomra a gépemen. Mivel egyenlőre az ég világon semmi kedvem folytatni a jelenlegi 'projektemet', így most mindenki falatozzon kedvére ebből!

Figyelmeztetés: OC, viszont van benne slash! (bár az max csak 16 karikás)
Nem egy remekmű, de olvashatónak titulálnám, jó szórakozást!


Tartalom, röviden: Egy bohócról meg az madaráról.

[megjegyzés: megtaláltam a frissített változatát, egy picit más, mint az eredeti, egy picit jobb]



Jó tanács - Ne akarjatok találkozni azzal a madárral.


Cím: Azúrkék virágok

- A Rémbohóc madara -

- 2012. május 21.

Délután 5:48

Baleset következtében.

Fehér falak... Halk szuszogás a távolban. Krizantémok illata. Gyűlölöm, tudják, hogy ezt utálom legjobban, mégis itt vannak. Hát persze, azt hitték sose ébredek föl. Halványan érzem az infúziós tűt, ahogy adagol valamit a bal karomba... Az is fehér. Elfordítom a fejem; egy digitális óra: 15:47 alatta: 12.04.19. Mosolyra húzom szám. Látom azt a kék madarat a párkányon. Apró, fekete szemei most is engem néznek. Megtépázott tollaiba bele-belekap a szél. Halk zúgás.

~Az igazi bohócok a halálban is szeretik a tréfát. Szórakoznak. Eljátsszák a halottat, megnevetik Lucifert, és mindig hazudnak...

Halk suttogás a teremben, a történelemtanár lelkes, pattogó hangja, aki minduntalan próbálkozik a tantárgya megszerettetésével. Az előttem heverő madártollat tépkedtem szórakozottan. Tanulmányozásába belemerülve, csak a harmadszori rúgásra vettem észre, hogy a mögöttem ülő nagyon szeretne valamit vagy a székemtől, vagy feltehetőleg tőlem. Magamban nem jutottam döntésre, így hátrafordultam, hogy megkérdezzem, mire egy papírgalacsin repült egyenest a homlokomnak.

Pár pillanatig csak pislogtam, majd kihajtogattam a papírt, amire a következőket írták:

„Ebéd, óra után.”

Beleharaptam felső ajkamba, majd ismét hátrafordultam, és egy félmosolyt vetettem a levél küldője felé. Markomban összegyűrtem a papírt, majd az ablak felé fordítottam tekintetem. Egy kismadár... Még sose láttam ilyet, és fekete szemei mintha szilánkokat szúrtak volna belém, bámult, mereven, kegyetlen őszinteséggel.

A csengőt meghallva, siettem a szekrényemhez, hogy betegyem a fölösleges cuccaimat, és már indultam is a kapu felé, ahol találkozni szoktunk.

- Lil’! – szólított meg.

Még két éve kaptam ezt a becenevet, mivel sokak szerint a bőröm természetellenesen fehér, már-már olyan, mint egy liliom. Persze ehhez még hozzájárult kissé hullámos, szőke, hátul copfba fogott hajam is, amiről szintén nem én tehetek, de ami annyira lányos külsőt kölcsönöz nekem. Viszont mára csak egy ember maradt, aki így hív.

- Mehetünk? – nézett rám.

- Persze... – azzal karon ragadott, és kisétáltunk a suliból. Szinte sose néz rám, és tetteti, hogy valójában nem is érdeklem, mégis, még most is ő ragaszkodik hozzám halálosan, és nem pedig fordítva.

Leülve az étterem egy asztalához, intettem is a pincérnőnek, hogy rendelnénk.

- Mit parancsolnak? - a kisasszony rendkívül szemrevaló volt hosszú lábaival, amiknek egész kis részét takarta el csak a pincérruha, és a fehér kötény. Nőiesen vékony dereka volt, kecses, hosszú kar és ujjak, a rászabott, mély dekoltázsú felső pedig csak javított az összképen.

- Egy kávét és két szendvicset kérnénk. – feleltem.

- Sajtosat, sonkásat, vagy mindkettőt?

- Mindkettő.

- Azonnal hozom! – s azzal, tűsarkúival visszatipegett a maga kis világába.

~ Az igazi bohócok tudják, hol a határ vágyak és valóság közt. A hamisak viszont összekeverik a kettőt. Ezt hívhatjuk képzelgésnek, vagy önámításnak is.

- Gyere! – intett a férfimosdó irányába.

Ott aztán, bezárkózva az egyik fülkébe, a falnak szorított, lágyékát az enyémhez nyomva falta ajkaimat. Hevesen, szenvedélyesen csókolt, mint mindig. Két kezével derekamba kapaszkodott, s míg mindkettőknek el nem fogyott a levegője, forró nyelvével simogatta az enyémet, majd a nyakamat csókolta, kezei pedig egy lentebbi pontra vándoroltak. Én egyik kezemmel öleltem a nyakát, másikkal pedig saját számat próbáltam többé-kevésbé befogni, a kéjes nyögéseket visszatartani. Térdemet előretolva, éreztem meredező férfiasságát.

- Ne... – lehelte, de én még jobban odatoltam, felhúztam magamhoz, és most én estem neki, egymás után adva a forróbbnál forróbb csókokat, hol ajkaikra, hol nyakára, néha bele is haraptam, aminek következtében ő mindjárt el is ment.

Talán csak azért engedem ilyen közel magamhoz, mert, ő is pontosan olyan, mint én, teljes ellentétje külsejének: erős kéz, pont megfelelően kisportolt karok és lábak, rövid, három centisre vágott, felzselézett gesztenyebarna haj, kissé vékony ajkak és a bal szeme alatt lévő apró heg. Mind olyan ijesztővé teszik, mégis, ezek csak külsőségek, és a lelke egész más titkokat rejt, miket csak nekem árul el. Sokszor nagyon félénk, mégis parancsoló a hangja, bizonytalan saját magában, és valójában nincs egy tudatos, vagy határozott mozdulata sem.

Otthagyva, kiléptem a fülkéből, és megmostam az arcomat, rendbe szedtem a ruhámat. Halottam magam mögött, hogy idegesen próbálja valamelyest lecsillapítani magát, majd ő is a tükör elé lépett, hogy szabályosan visszatűrje ingét, zakóján az iskola címerét megigazgatva. Nem vártam meg az egész rituálét, inkább visszaültem az asztalhoz, és megettem a szendvicset, majd azt a borzalmasan keserű löttyöt is lenyeltem.

Leült velem szemben, és némán nekilátott ő is az ebédjének. Csöndben teltek a percek, ami az én részemről kényelmes és megnyugtató, míg övéről rettentő kínos volt. Amint befejeztük, én a pénzt az asztalra tettem, majd kisétáltunk az étteremből.

A némaságot megtörve most ismét azon a félénk hangon szólított meg:

- Figyelj... Lil’, te egyébként jól érzed magad velem?

- Persze.

- Tudod, aggódtam, hogy ez a részedről csak szánalom. Hiszen te bárkit...

- Nem hinném, hogy aggódnod kéne emiatt. – szakítottam félbe.

- De... Velem maradsz?

- Meddig?

- Nem tudom... Mondjuk a nyári szünet végéig? Az iskola végéig? Tovább?... – kérdezte bizonytalanul, majd összeszorította ajkait.

- Ha csak nem történik valami. – nevettem fel keserűen.

~ Az igazi bohócoknak különös megérzéseik vannak a „jövőt” illetően. Olyan, mintha elrepülne előtted egy azúrkék madárka, aminek enyhe kámforszaga és narancsvirág illata van. Hirtelen megpillantod, de megfogni már nem tudod. Viszont a szag... Az mélyen belevésődik az emlékezetedbe, kellően zaklatott lelkiállapotot hagyva maga után.

Míg én az a telefonomat néztem, hogy vajon beérünk-e irodalomra, addig ő távolba révedő tekintettel énekelt mellettem egy hátborzongató gyerekdalt:

Dalol a rémség;

Görbe alak

Néz vissza rám –

Némán figyel,

S a torztükör

Visszájára áll.

Reméltem, hogy azért a lába elé néz. Ennyire meg kellett bíznom benne...

Csak az autódudára figyeltem föl. Az úttest zebráján álltunk, pirosban, és épp felénk száguldott egy kamion, amit a sofőr hiába akart lefékezni, a távolság túl rövid volt hozzá. Teljesen ledermedtünk. Pár másodpercen belül valószínűleg vagy az aszfaltba leszünk belepréselve, vagy a levegőben találjuk magunkat – futott át az agyamon. Egy hirtelen ötlettől vezérelve visszalöktem őt a járdára, még hátra is néztem, utána...

Egy villanás, éles zaj, éreztem, hogy a testem természetellenesen könnyűvé vált.

Kámfor és narancsvirág...

A szobából eltűntek a krizantémok, helyettük csak egy szál liliom maradt. Az illata az egész szobára ránehezedik.

Egy fehér ruhás, hosszú lábú nő matat az ablaknál, majd látván, hogy ébren vagyok, odasétál az ágyamhoz.

- Tehetek érted valamit? – hallom a mosolyát.

- Az a virág... – hangom idegenen cseng, mintha nem is én beszélnék.

- Igen?

- Dobja ki, kérem.

- Biztos? De az előbb... – kezdte.

- Tudom. Dobja csak ki.

- ...

Mire ismét felébredtem, a virág eltűnt, csupán valamiféle nyugtalanító ürességet hagyva maga után.

Elfordítom a fejem: 17:23 alatta: 12.04.21.

A szemhéjaim lassan elnehezülnek, a liliomok fullasztó szagától rosszul vagyok. Egyre távolibb az a hang, egyre ritkább. Az ajkaim összetapadtak.

A hazugságaim egyszerre kielégítőek és fájdalmasak.

Az azúr köd most mindent elborít...

Átkozlak téged, madárkám.

~ A határt illúziónak hívják. Az igazi bohóc ezen egyensúlyozik.

S így a lelke örökké hazug marad.

Még önmaga előtt is.

- Kacag egy madár,

S némán meglök... Állandó,

Azúrkék mélység.

- Nevetséges... nem?