A fejemben a nyár összekapcsolódik a kabócák zümmögésével. Napsütés, meleg, egy nagy fa árnyékában jéghideg zöld teát szürcsölve. Ezt idén felváltotta a város zaja, a gépek nyikorgása, és az a nagyon heves szívdobogás, a kapkodó légzés. Nem, nem jó értelemben. És most még itt vannak a sajgó csuklók is. Mindez azért mert eddig nem voltak kihasználva a lehetőségek. Így aztán ezt a helyzetet fel lehet fogni akár büntetésként, akár figyelmeztetésként.
Én most az utóbbi mellett döntök.
Nem adom fel, továbbmegyek.
Leülök egy hatalmas citromfa árnyékába.
Zöld teát szürcsölve, és tonhalas-tojásos szendvicset majszolva.
Most erre van szükségem.
...............
És akkor felfogok nézni arra a nagyon kék égre és beszívom az illatát.
Aztán meg csak várlak.
Bárki is légy.
Kissé melankolikus, magányos, de szerető hangulatban búcsúzom egyenlőre. Hogy kitől? Ez benne a legszebb:
Fogalmam sincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése