John, mint melléknév... az első a legnehezebb.

Annyira John...

Első Johnlock fic - fogdmegjól.
Szóval, úgy döntöttem némi átolvasás/írás után, hogy ez kezdetnek jó lesz. Nem a legjobb/legsherlockosabb megoldása a témának, de most ennyi telt tőlem. Majd még gondolkozom rajta, hogy mi is illene hozzá a legjobban.
Elég rövid.
Elég egyszerű.
Elég romantikus.
- csak a vége.

Így átolvasva, lehet, hogy ez már fluff, legalább is nálam. Ha!

Téma: Sherlock visszatér, John meg csak olyan... john.

Figyelmeztetés: slash! (még 12+ sem, szóval... mindegy, azért ideírtam), illetve, ha még nem láttad a második évad befejező részét - először szégyelld el magad, aztán - nehogy tovább olvasd!

Cím: Egy csésze forró tea

Két héttel a temetés után John véglegesen átköltözött egy másik albérletbe. Nem keresett, nem vágyott új lakótárs után, csak egyedül akart lenni.
A költözést követő hetek borzasztóan teltek. Bár időről-időre ellátogatott Mrs Hudsonhoz, hogy udvariasságból megigyon nála egy teát, vagy jelentéktelen dolgokról beszélgessenek, nagyon egyedül volt. Az idős asszony eleinte még megpróbálkozott azzal, hogy Sherlockról beszélgessenek, szeretett volna együtt emlékezni a férfival, azonban ő mindannyiszor elutasítóan reagált. Nem akart beszélni a történtekről, és nem volt hajlandó betenni a lábát többé régi lakásukba se. Sokszor azon töprengett, hogy talán mégis jót tenne, ha valakinek elmondhatná, mit is érez, de aztán mindig meggondolta magát. Az egyetlen beszélgetőtárs ilyen téren a sírkő volt, amihez szinte minden nap kijárt, és aminél újra és újra eleredtek a mindent elmosó könnyek.

Egy alkalommal, mikor épp látogatóban volt Mrs Hudsonnál, az idős asszony kivételesen sokat erősködött, hogy igenis fel kell mennie a régi lakásukba, mert biztos benne, hogy az megkönnyebbülést hozna a férfi lelkének. Bár John nem volt elragadtatva az ötlettől (jó fél órába telt, mire megadta magát), végül lassan, szinte vánszorogva felment az ajtóhoz.

221 B – ez a néhány szám és a betű sora annak idején a világot jelentette Johnnak, rendetlen, túlzsúfolt, koszos, homályos, szűkös, néha a kísérletek után hagyott füsttől gomolygó és az örökké tartó hegedűszóval telített örök otthont. Mikor minden egyes, végtelennek tűnő műszak után, hullafáradtan hazabotladozott és kinyitotta az ajtót, és ő meg ott feküdt az elnyűtt kanapén, két kezét egymásnak támasztva az álla alatt - mert mindig ezt csinálta, hogy ha valamilyen ügyben nagyon elmerült - és ő, John pedig belépett, köszönt és- Nem, ennek már vége.

Nagy nehezen végül lenyomta a kilincset és belépett a rozsdától megcsikorduló ajtón. A lakásban az az ismerős félhomály fogadta, ami mindig. A megszokott rendetlenség, a még el nem takarított üres teáscsésze, mellette a még mindig gőzölgő másik-

Hogy mi?!

Az ablak felé fordulva egy magas, vékony ember sziluettjét látta kirajzolódni.

Nem. Ez nem lehetséges. Kizárt!

- Késtél. - az a sértődött hang.

- Ez nem...

- Csináltam teát. - azok a göndör tincsek.

- ...nem lehet.

- John, teljesen elsápadtál. - az a valóban aggódó tekintet.

- Én... én most...

- John! Hallasz?!

Egy szempillantás alatt, John olyan természetességgel ért földet, mintha egész életében ezt gyakorolta volna.

Sherlock még abban a percben lekiabált Mrs Hudsonnak segítségért, és az ájultat a kanapéra fektette. Mrs Hudson rögtön hozott egy újabb csésze forró teát is illetve vizes törölközőt, amit John homlokára tett és aggodalmasan kérdezte, hogy nem-e kellene hívni a mentőket, mire a férfi csak annyit mondott, hogy a jelenlegi helyzetet tekintve nem ez a legcélravezetőbb megoldás, és helyette inkább a hölgy is távozzon.

- Mégsem kellett volna szólni neki - állapította meg Mrs Hudson.

- Remek meglátás, de a jelen pillanatban nem sok hasznát vesszük – hallatszott a mogorva reakció.

- Azt hiszem, hogy akkor én megyek is.

- Akkor hallotta...

- Sherlock.

- Igen?

- Legyen kíméletes...

- Mármint? Örülnék, ha nem félmondatokban próbálná meg kifejezni, hogy mit-

- Csak arra kérem, hogy legyen hozzá türelmes. Ne zúdítson rá mindent egyszerre.

- Ó. Rendben, de ezt már magamtól kikövetkeztettem.

- Ennek örülök – egy kedves mosoly kíséretében Mrs Hudson visszatopogott saját lakásába.

***

Mikor John felébredt, meg volt róla győződve, hogy az iménti esemény csupán egy furcsa illúzió volt.

Biztos még maradt itt valamilyen mérgező füst, ami bennragadt a lakásban, vagy valami. Igen, csak az lehet.

De ez az elképzelése hamar szertefoszlott, mikor meglátta barátját maga mellett, egy étkezőszéken kuporogni. Erre a képre a doktor majdhogynem újra elájult, de Sherlock óvatosan megfogta a kezét, és a tőle telhető legkedvesebb hangon szólalt meg:

- John, tudom, hogy sokkoló, de az isten szerelmére, nehogy visszaájulj!

- De te... Hiszen láttalak, ahogy – erre az orvos szemei könnybe lábadtak, alsó ajkát beharapta beharapta és akaratlanul is megszorította a másik kezét.

- Sajnálom.

A doktornak nagyjából sikerült összeszednie magát (már amennyire a helyzetben lehetett) és felült, egyenesen szemben régi lakótársával. A keze még mindig szorította a másikét, mintha attól félne, hogy az egyszerűen eltűnik. Tekintetét a plafonra szegezve döntötte kissé hátra a fejét, vett egy mély levegőt, majd megszólalt:

- Négy hónapig. Négy hónapig hittem azt, hogy halott vagy.

- …

- Tudod te, hogy milyen érzés volt?! - ezt már szinte kiabálta, de közben a könnyei megállás nélkül záporoztak.

- ...

- Miért... Miért hagytál itt? Miért hagytál itt engem abban a hitben, hogy te- … Miért?! - hiába is próbált volna megálljt parancsolni a túlcsorduló érzelmeinek a megtört orvos, így arcát szabad kezébe temetve támaszkodott térdére.

- Nem volt rá lehetőségem. Ahogy Moriarty is megmondta, vagy én vagy ti.

- Ho-... Hogy mi? - kétségbeesetten pillantott föl Sherlockra.

- Úgy vélem, hogy a jelenlegi helyzetben nem szükséges az események teljes láncolatát kifejtenem, így csak azoknak eredményét, illetve a téged érintő részét mondom. Szóval, ahhoz, hogy te, Mrs Hudson és Lestrade is életben maradjatok, nemes egyszerűséggel nekem kellett meghalnom. Jobban mondva, úgy kellett, hogy tűnjön, hogy meghaltam.

- Én... Ez nekem most... Sherlock, nem tudom elhinni, hogy te- - homlokát ismét összeráncolta és láthatóan már a sírás környékezte.

- John, kérlek. Már vége, szóval nyugodj meg - azzal újból megszorította John kezét, mintegy megerősítésképpen.

Viszont utána John valami olyat tett, amit azelőtt még csak el sem tudott volna képzelni: Sherlockhoz bújt és szorosan átölelte, zokogva. Sherlock bár nem igazán tudta azonosítani a helyzetet és azt, hogy most mit is kéne tennie, valahogy ösztönösen ő is átölelte a férfit. Majd valami idegen érzés vette magát úrrá rajta, és különös melegség áradt szét a testében. Nem tudta meghatározni, hogy az ismeretlen testi kontaktus, John, vagy a kettő együtt váltott ki belőle ilyen furcsa, eddig nem tapasztalt reakciót.

Nem tudni meddig - egy pillanatig vagy órákig - voltak így egymáshoz simulva, de közben a gyér megvilágításban még látszódott, amint az újabb csésze tea is kiontja magából az utolsó gőzfelhőt.