Kortárs szemét? - A meg nem értett számsor

Könnyű lenne egyszerűen csak szidni a kortárs művészetet...
De igazából csak sok dolgot nem értek belőle, és ezt töredelmesen be is vallom.
Miért jelent valakinek sokat egy számsor? Két festékpötty? Ömlesztett vulgáris szavak? Miért?Ha egy élményhez kötődik, érthető. De egyébként?Ha ezt írja: "189: könyörgöm fogyj el", azt még talán értem. Talán lehetne elemezni. Értéket képvisel, mint gondolat. De ha utána az olvasom: "192: hello kitty", azt nem tudom hova tenni. Itt jön be a magyarázat, amit lelki füleimmel hallani vélek:Az adott személy azért táplálhat ellenszenvet az újító mű iránt, mert nem tudja beskatulyázni a régi, megszokott módon, a beszűkült látókörű univerzumába nem fér bele, és nem óhajt a helykereséssel vesződni, az pedig meg sem fordul a fejében, hogy NEM szükségszerű mindennek helyet találni. De ez az adott személyben káoszt eredményezne, amolyan anarchiát a gondolatok terén, hiszen az általa egyetemesnek igazságnak vélt gondolatainak szilárdsága megdőlni látszik, és elveszik a biztonságérzet, amiről Maslow óta tudjuk, hogy alapszükségletünk az önmegvalósításhoz vezető úton.

Ha ezt végiggondolom, lehet benne valami. De kérdem én: csupán azért kell szeretnem valamit, mert az ilyen hatással van az ember pszichéjére? Mert az "öregek" nem értik, és nagyon "kúl" kitűnni, és ellenállni a fölöttünk lévő generációk nyomásának?
A cél mondhatni nemes, de az eszköz pocsék - szerintem.

Akkor már inkább megtanulok kínaiul, amit az öregeink szintén nem fognak érteni, de legalább a jelenlegi gazdasági helyzetben hasznát lehet venni. 

Legszívesebben egy nagy rakás iróniával és szarkazmussal önteném nyakon ezt a gondolatsort, de mégsem teszem. Hogy miért? Mert az tud a legijesztőbb lenni, ha valaki komolyan veszi a másikat.
Érdekel a téma. Félreteszem a megvető arckifejezésemet és mondataimat és utánajárok.
Miért vevők sokan a modern művészetre? Értik? Vagy csak szeretnék érteni? Mennyivel tulajdonítanak több jelentést a műveknek a lényegüknél?

Visszatérek.
Muszáj.

Ezt nem hagyhatom annyiban!

(Majd alkalomadtán, lehet hogy jön fanfic, de nem ígérek semmit)

Döntések

Mikor vált ilyen nehézzé a menekülés?
Jól dönteni - de ki számára? Kinek a javát kellene nézni? A magamét vagy másét?
Érdemes egy olyan árnyalakért szenvedni, aki magához láncol, de közben sikít, rugdos, hogy mikor lesz vége a rémálomnak? - Annak, ami egyébként a számára el nem fogadható élete.

Alkalmazkodni - ez a kulcsszó... Elméletben. De a valóságban ennél nehezebb dolgok el sem tudnék képzelni. A belső küzdelmek felemésztenek, de közben Őrá is figyelnem kellene, hogy ne eméssze fel saját magát. Gyógyszerek, rémálmok, szenvedés, nikotinszag - elnézni a másik önpusztítását mindkét fél részéről.

Az talán még rendben lenne, ha beszélne róla, ha ordítana, csapkodna, de csak annyit mond: "Nem baj, nem fontos" és le is van rendezve, szerinte. Miért van az, hogy ha van mellettem valaki, akkor csak még inkább egyedül érzem magam? Miért van az, hogy ilyenkor újra és újra visszaesek? Miért nem tudom azt mondani, hogy vége, nem bírom tovább?

Vajon mi járhat az Ő fejében?
Tudom, hogy nem egy szálat szívhatott el utána.
Tudom, hogy nem csak sima dohány kerülhetett a kezébe.
Tudom, hogy egyszerűbb volt az üveget felemelni.
Mégis mit kellene éreznem? Bűntudatot? Sajnálatot?
Mégis mit érzek? Bűntudatot? Sajnálatot? Szánalmat? Dühöt? Csalódottságot?         ............Fájdalmat?

Egy éve mindent magam mögött akartam hagyni, de ez nem sikerült. Bánkódtam, bocsánatot kértem, aztán minden maradt a régiben... Vagy nem. Valami változott. A megfoghatatlan árny tovatűnni látszott.
És most ismét itt van. Félek, hogy ezúttal az óvatos visszalépkedés nem lesz megoldás. Valamit ki kell találni. Őszinteség vagy újabb hazugság?
Nekifutás vagy menekülés?

Persze, hogy tudom, mit kellene tennem.
Hogy mi lenne a helyes.



De mikor cselekedtem utoljára helyesen?

Visszaemlékezés

Ez egy visszaemlékezés arra a majd' egy éves időszakra, mikor a semmiből egyszer csak klinikai depresszióba süllyedtem. Nem voltak előjelek (vagy ha mégis, én nem láttam), egyszerűen egyik hétről a másikra magamba fordultam és nem beszéltem, nem csináltam semmit, nem mentem sehova, szinte nem ettem, vagy csak alig, és egész nap a falakat bámultam.
Nem kérek együttérzést vagy meghatódást. Ez egyszerűen egy élmény, amit most megosztok a nagyérdeművel.
Fényeket ki, dobpergés és....!

Cím: Művészi önpusztítás

Agónia a visszahozhatatlanért

Cinikus sárga lánggal égő szilánkok hasítják ketté a gondolataimat. Azokat, amikre nincs válasz. Azokat, amiket ha ordítok se hall meg senki.
Keserédes magam-választotta magány.
A jövő képlékeny formába öntött hamissága mosolyog rám szüntelen. Csak tudnám, mi tartja még egyben!
Édes álmok, reménytől roskadozó jövőgömbök.
A könyvek bástyaként szolgálnak soha nem létezett valóságomnak, és kívülről égve próbálom táplálni a remélt bölcsességet, amit várok tőlük. Megoldást a gondok végtelen folyamára, ami elnyel és magába olvaszt.
Vesztett játszmák újraélésével tengetem rabságra ítélt bensőmet. Azt, amelyiket alig egy pillanat alatt sikerült szétdúlnom és helyrehozhatatlanul tönkretennem.
Ó, magasságos! Bár kézzelfoghatóvá tudnám gyúrni omladozó álom-váram falait, hogy elbújhassak bennük! Bár oly tiltott tudás lenne kezemben, hogy visszahozzam az elmúltat! Visszahozni azt, akit én löktem el ostobaságom mérhetetlen bizonyításának céljául.
Visszahozni.
Újrateremteni.
Újraélni.
Mindazt, aminek hiánya most végleg felemészteni készül, immár sokadjára.
Ki mondta azt, hogy az emberi lelket csak egyszer lehet romba dönteni?
Ki mondta azt, hogy saját maga nem képes erre minduntalan?

Egyszer élünk- szokás mondani.
Én ezerszer is újjáéledtem, s ezeregyszer haltam meg ismét.
Hol van határ halált hozó élet és élhető halál közt? Melyiket választaná a Mindent Ismerő?

Ó, Mi Ostoba! Hát miként hozzuk vissza boldogságunk?