Visszaemlékezés

Ez egy visszaemlékezés arra a majd' egy éves időszakra, mikor a semmiből egyszer csak klinikai depresszióba süllyedtem. Nem voltak előjelek (vagy ha mégis, én nem láttam), egyszerűen egyik hétről a másikra magamba fordultam és nem beszéltem, nem csináltam semmit, nem mentem sehova, szinte nem ettem, vagy csak alig, és egész nap a falakat bámultam.
Nem kérek együttérzést vagy meghatódást. Ez egyszerűen egy élmény, amit most megosztok a nagyérdeművel.
Fényeket ki, dobpergés és....!

Cím: Művészi önpusztítás
Megjegyzés: a kék madár jó ideje az elérhetetlen boldogság szimbóluma, engedjék meg nekem ezt a lírai megnyilvánulást.

Mindig is gyűlöltem azt a madarat. Minden évben ott ül a fán és merőben néz, ahogy a nap megvilágítja vakítóan kék tollait, gúnyol a tekintetével. Próbáltam elijeszteni hangokkal, köveket dobáltam felé, de mindhiába, visszaszállt; néha már ordítottam a dühtől, amit okozott a puszta jelenléte.

~ A törmeléket könnyebb elfedni, mint egyenként eltakarítani, ez mindig is így volt.

Talán ha előbb próbálom meg elkapni, még a legelején, nem lett volna ennyire fájdalmas. Bár akkor életem végéig kergethettem volna. Talán azt se bánnám. De nem, én soha nem akartam elkapni vagy akár megölni, csak annyit akartam, hogy békén hagyjon. Ő pedig minduntalan úgy pislogott rám, mint aki semmiről sem tehet, de közben a színtiszta kegyetlenség ott csillogott apró, fekete szemeiben.

Talán nem is azért volt ott, hogy idegesítsen. Talán csak zavarta a sok festék meg porcelán-maszk.

~ Melyik az igazi?

Egyiket fel reggel, aztán pár óra múlva cserélni. Vastag réteg a szemekhez az ecsettel, nehogy átlátszódjon valami, a biztonság kedvéért néha kettőt is felvettem az ezernyi arcból, amik évek óta sorakoztak a polcaimon. Este pedig levenni az elsőt – megrepedt, így egyenesen a szemetesben landol. Aztán a másikat, szerencsére sértetlen – megy vissza a polcra. Víz, szivacs, hosszas mosakodás. Ilyenkor már le vannak takarva a tükrök a biztonság kedvéért. Még régebben volt néhány baleset, ami után nem volt merszem szabadon hagyni őket. Mikor ellépek a mosdókagylótól, meghallom a madarat. Azt a pokoli hangot. Őrjöngök, csapkodok, de nem hallgat el.

~ A hazugság egy bizonyos szint fölött már művészetnek tekinthető. Nem mindenki képes idáig eljutni.

A falon egy vitrinben tartom az egyik porrázúzott porcelánt – emlék. Akkor csendült fel először annak az állatnak a hangja és azóta nem hagy nyugtot. Bár eltűnne valamelyikünk.