Jól dönteni - de ki számára? Kinek a javát kellene nézni? A magamét vagy másét?
Érdemes egy olyan árnyalakért szenvedni, aki magához láncol, de közben sikít, rugdos, hogy mikor lesz vége a rémálomnak? - Annak, ami egyébként a számára el nem fogadható élete.
Alkalmazkodni - ez a kulcsszó... Elméletben. De a valóságban ennél nehezebb dolgok el sem tudnék képzelni. A belső küzdelmek felemésztenek, de közben Őrá is figyelnem kellene, hogy ne eméssze fel saját magát. Gyógyszerek, rémálmok, szenvedés, nikotinszag - elnézni a másik önpusztítását mindkét fél részéről.
Az talán még rendben lenne, ha beszélne róla, ha ordítana, csapkodna, de csak annyit mond: "Nem baj, nem fontos" és le is van rendezve, szerinte. Miért van az, hogy ha van mellettem valaki, akkor csak még inkább egyedül érzem magam? Miért van az, hogy ilyenkor újra és újra visszaesek? Miért nem tudom azt mondani, hogy vége, nem bírom tovább?
Vajon mi járhat az Ő fejében?
Tudom, hogy nem egy szálat szívhatott el utána.
Tudom, hogy nem csak sima dohány kerülhetett a kezébe.
Tudom, hogy egyszerűbb volt az üveget felemelni.
Mégis mit kellene éreznem? Bűntudatot? Sajnálatot?
Mégis mit érzek? Bűntudatot? Sajnálatot? Szánalmat? Dühöt? Csalódottságot? ............Fájdalmat?
Egy éve mindent magam mögött akartam hagyni, de ez nem sikerült. Bánkódtam, bocsánatot kértem, aztán minden maradt a régiben... Vagy nem. Valami változott. A megfoghatatlan árny tovatűnni látszott.
És most ismét itt van. Félek, hogy ezúttal az óvatos visszalépkedés nem lesz megoldás. Valamit ki kell találni. Őszinteség vagy újabb hazugság?
Nekifutás vagy menekülés?
Persze, hogy tudom, mit kellene tennem.
Hogy mi lenne a helyes.
De mikor cselekedtem utoljára helyesen?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése